11. rész: Fa a kövön

Kopp, ko-kopp, kopp, kopp.

Kétszázötvennyóc nap. Murdra állkapcsa olyan erővel zárult össze, hogy hallotta, ahogy fogai megcsikordulnak egymáson. Kétszázötvennyolc hosszú, magányos nap, amikor nem hallotta már a faláb kopogását. És most újra felhangzott, de ritmusa egyenetlen volt.

Kopp, ko-kopp, kopp, kopp.

- A rejtekhely nem jó, igaz? - Rauter hangja visszhangzott a barlangban. - A méretével nincs is gond, hanem védhetetlen. És a bejárata... szent egek! Még leengedett sisakrostéllyal is megtalálja egy lovag.

Murdra hallotta, hogy Rauter beszél, de a szavak elrebbentek füle mellett, mint a levelek az őszi viharban. Az agyáig csupán a fa kitartó koppanásai jutottak el, ahogy a kőhöz verődött.

Kopp, ko-kopp, kopp, kopp.

- Rauternek igaza van - mormogta Grom, miközben fel s alá sántikált a barlangban.

Kopp, ko-kopp, kopp, kopp.

- Nem akarom védeni - szólt közbe Craglan. - Amint Lorn ködkürtje megszólal, mi kószák visszavonulunk az erdőbe. Csak egy száraz helyet keresek, ami nem túl feltűnő, hogy elrejthessek néhány íjhúrt meg nyílvesszőt.
- És pont Murdra raktár barlangja jutott eszedbe? - kérdezte Rauter.

Murdra közbe akart vágni, de a faláb dobbanása minden gondolatot kisöpört fejéből. Kopp, ko-kopp, kopp, kopp.

Kétszázötvennyolc nap telt el azóta, hogy Murdra utoljára hallotta a faláb csattogását az ivó durva kőpadlóján. Kétszázötvennyolc napon át leplezte közönnyel a fájdalmat, kiszolgálta a vendégeket nap nap után, éjszakákon át, egyedül, férj nélkül. Belgor nélkül. Most, ennyi idő múltán Grom falába megtörte szilárd eltökéltségét és szomorúságot csempészett szívébe és szemébe.

Craglan letörölt egy könnycseppet az asszony arcáról, vállára tette a kezét és bíztatóan rámosolygott.

- Ne félj Murdra - mondta. - A myrtanaiak nem fogják kifosztani a Szüzet. Legfeljebb ellepik az udvart meg az ivót, de alkalomadtán tovább vonulnak majd Stewark vagy Tooshoo felé. De nyugodt lehetsz, mi csak akkor támadunk, ha már jó messze lesznek a fogadótól.

Félelem? Mégha az vóna - gondolta Murdra. Nem érzett félelmet, csak bánatot. Rá akart kiáltani Craglanra, ordítani vele, amiért ennyire ostoba volt, hogy elhozta magával a nyomorékot, de a fájdalom ami Grom falábának koppanásaival mindannyiszor szíven ütötte, gombócként ült torkában, szája kiszáradt és nyelve nem akart engedelmeskedni.

Kopp, ko-kopp, kopp, kopp.

Mindössze annyira volt képes, hogy megköszörülte torkát - de megszólalni még mindig nem tudott. Rauter beszélt helyette is:

- Ti kószák tényleg úgy hiszitek, hogy a myrtanaiak itt fognak partra szállni, igaz?

Craglan levette kezét Murdra válláról és Rauterhez fordult:

- Te nem?
- Thorniarát már fél éve elfoglalták, azóta egyetlen myrtanait se láttam. Hát te?
- Én sem - vallotta be Craglan. - De azt akarom, hogy felkészülten várjuk őket, ha mégis ezen az úton jönnének.

Férfiak - gondolta Murdra. Csak a háborúról tudnak beszéni, de nem értenek semmit se, semmit a világon! Idejön ezzel a nyomorékkal, oszt hagyja, hogy kopácsoljon az átkozott lábával! Fájdalma fortyogó dühbe csapott át, s ez az indult feloldotta a gombócot a torkában.

- Kifelé! - üvöltötte Murdra hirtelen.

Rauter és Craglan elhallgatott. Minden tekintet Murdrára szegeződött. A faláb néma maradt.

- Az előbb még segíteni akartál - kockáztatta meg Craglan.

Rauter és Grom moccanni sem mert.

- Honnan tudhattam vóna, hogy magaddal hozod a nyomorékot is? - vágott vissza Murdra Gromra mutatva. Pontosan tudta, milyen érzés az, amikor "nyomoréknak" hívnak egy embert a falába miatt. A Széthasított Szűz vendégei újra meg újra ezzel a szóval kínozták Belgort és Murdra volt az, aki megvigasztalta őt. És engem ki vigasztal meg? - kérdezte magától.
- A nyomorék menjen innen - jelentette ki Murdra acélos hangon.

Grom nem szólt semmit, de Murdra látta növekvő fájdalmát a szemében. Craglan előtt Murdrára, majd Gromra nézett, s tekintete végül a falábon állapodott meg. Megértette.

- Grom, várj meg odakint - mondta gyengéden.

Grom egy pillanatig habozott, de aztán bizonytalanul, könnyes szemmel és meggörnyedt vállal elsántikált Murdra mellett a kijárat felé.

Kopp, ko-kopp, kopp, kopp.

Egy szívdobbanásnyi időre Murdrában feltámadni látszott a szánalom, de ő egyre elszántabb lett, ahogy fejében visszhangzottak a koppanások - és Grom falába ütődött a kőhöz.

- Kifelé! - kiáltotta utána, mikor a férfi már majdnem elérte a barlang bejáratát. Grom kibicegett a barlang előtti ködbe.

Kopp, ko-kopp.

Grom lépés közben megdermedt. Egy mély, búgó hang szállt fel a barlanghoz a partról.

Lorn kürtje! Murdra azonnal felismerte.

Craglan földre dobta fáklyáját.

- Fáklyákat eloltani! - adta ki a parancsot, miközben nehéz csizmájával igyekezett eltaposni a lángokat. Murdrát körülvette a sötétség.
- Mi legyen az ellátmánnyal? - hallotta az asszony Grom kérdését.
- Hagyd az ellátmányt - mondta Craglan Murdra közelében, de a kijárat felé távolodva. - Küldd le Jilviet a partra. Tudnom kell, hányan vannak. Mindenki vegye magához, amit csak elbír. Indulunk az erdőbe.

Lorn kürtje még egyszer megremegtette a barlang falait.

Fordította: Ardea