5. rész: Grom keze

Mennydörgő üvöltés hasított az éjszakába.

Innos óvjon meg minket - gondolta Murdra, ahogy borzongás futott végig gerince mentén. Úgy tűnt, a király emberei nem osztották aggodalmát. Épp ellenkezőleg - az ordítás csak növelni látszott szomjukat. Kupájukat magasra emelvén éltették a király bátorságát és vadász tetteit. Murdra fogott egy kancsót és teletöltötte a söntéspulton álló kupákat mézsörrel.

- Félsz? - kérdezte Grom mély, dörgő hangon. Ő volt a király által kinevezett vadászmester. Murdra megrázta fejét, de a keze remegett. - Ne félj - mondta önelégülten somolyogva. - A ketrec elsőrangú nordmari acélból készült, a szörnyet pedig erős gúzsba kötöttük. Én magam húztam rá a csomót és öntöttem rá ólmot - megfeszítette izmait meztelen karján, domborodó bicepszét mutogatva.

Erős fickó, a' má' biztos - gondolta Murdra a vadászmester hullámzó izmai mustrálva. És előkelő. Grom a legfinomabb borjúbőrből készült, gazdagon hímzett, mélykék zafírokkal díszített kesztyűt viselt. Murdra még sohasem találkozott olyan vadásszal, aki ilyen kesztyűt hordott volna.

- Én magam vagyok az, aki szemmel tartja a király trófeáját - folytatta Grom - és eddig még egyetlen szörny sem szökött meg az őrizetemből, nem számított, mekkora és milyen erős volt - kezét a Murdra mellett ülő cselédlány fejére tette és beleborzolt vállig érő, hosszú barna hajába.
- Nem így van, Karella?

A szolgálólány bólintott és beleharapott egy almába, amit épp akkor csent el Murdra kosarából. Olyan tizenöt éves lehetett, talán tizenhat, szemtelen és rendetlen lány. Murdra kikapta kezéből az almát és a szemetesbe dobta. A szolgálólány mérgesen rápillantott és morcosan kifújt arcából egy rakoncátlan hajtincset. Grom nem szólt semmit, de arca elkomorodott.

Különös volt. Murdra számára a szolgálólány sehogysem illett a király kíséretébe. A setarrifiak mind ahányan voltak, nemesek és tiszteletreméltók, még a legutolsó lovászfiú is. Csak ez a cselédlány volt ilyen szurtos. Dísztelen, sötét bőrnadrágot viselt és egy egyszerű mellényt. Az oldalán fityegő tőr ugyan elég értékesnek tűnt, de markolata koszos volt; olyan koszos, mint a lányka keze. Alkarja tele volt véres karcolásokkal, amikre Murdra kertjében a szederbokorban tett szert, amikor boldogan dézsmálta az érett gyümölcsöt. Murdra rajtakapta és a fülénél fogva vonszolta be a konyhába, durván leültette egy székre, ahol rajta tarthatta a szemét. De úgy tűnt, a király szolgái közül egy se bánta, hogy szutykos a keze és szertelenül viselkedik. Hanem meglepő módon udvariasan, mi több, tisztelettel bántak vele. Az asszony néhány pillanatig dacolt a sötét pillantással, amit a vadász küldött felé, mielőtt visszakozott. Kelletlenül kivett egy friss almát a kosárból és átnyújtotta a szertelen lánynak.

- Nesze - morogta. - Ez sokkal szaftosabb.

A szolgálólány huncutul vigyorgott és elvette. Grom láthatóan megkönnyebbült.

Újabb üvöltés rengette meg az éjszakai eget.

- Etetési idő - mondta Grom, s egy hajtásra kiürítette korsóját. - Jobb, ha nem várakoztatom meg. Veszélyes lehet, ha túlságosan megéhezik.

Letette kupáját az asztalra és elfordult Murdrától. Az asszony a hátának szegezte tekintetét, s végigkísérte, ahogy határozott lépésekkel átszeli az ivót, elmegy a vacsorázó harcosok mellett, s kilép az ajtón az istálló mellett álló ketrec felé véve az irányt.

Grom épphogy eltűnt a sötétben, amikor a király lánya belépett a konyhába. Körülbelül két évvel lehetett idősebb a szolgálólánynál és sokkal szebb volt, mint bárki leány, akivel eddig Murdra valaha is találkozott. Ruhája arannyal díszített, orcája tiszta, tekintete egyenes.

- Hová ment Grom? - kérdezte.
- Udvarra - felelte a szolgálólány meg sem fordulva. Ismét beleharapott az almába.
- Miért?
- Szerinted? Eteti a szörnyet - felelte a cselédlány teli szájjal.

Egyszer túl messzire megy ez a lány - gondolta Murdra. De ő ugyan nem fogja megvárni, míg megint felesel az a lány. Murdra letette a kancsóját, megtörölte kezét kötényébe, s megkérdezte:

- Tehetek önér' valamit?
- Felség - mondta a király lánya, parancsolóan nézve Murdrára. - "Tehetek önért valamit, felség?" - ez a megfelelő megszólítás Argaan leendő királynőjének. Ne feledd el, ha jót akarsz magadnak.

Murdra igyekvően bólintott és ügyetlenül pukedlizett.

- Tehetek önér' valamit, fölség?
- Így már jobb - mondta a hercegnő. Szétnézett Murdra konyhájában és elfintorította orrát. - Szétnézni kívánok az épületben. Vezess körbe - hátralépett az ivóba és türelmetlen mozdulattal kiintette Murdrát a konyhából. A szolgálólány felpattant a székről, de Murdra rámorrant:
- Itt maradsz!

A király lánya felnevetett.

- Elkísérhetsz minket, Karella - mondta remekül szórakozva. - Engedélyt adok rá.

Rettenetes üvöltés hallatszott megint. Murdra azt gondolta, hogy ez talán vadabb volt, mint az eddigiek.

- Erre tessék - mondta remegő hangon, átkísérve a hercegnőt és cselédjét az ivón, el a tivornyázó harcosok mellett. Belgor VI. Ethorn mellett állt, kezében egy kancsóval, s azonnal teletöltötte a király kupáját, ha az beleivott. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Murdra kiolvasta tekintetéből. Nem tehetek érte semmit - gondolta Murdra, s kinyitotta a borospince ajtaját. Ő is szorongott a folyamatos ordítozás és a kocsmában megszállt nagyurak miatt.

Murdra megállt a borospincében, s felemelte fáklyáját a sötétségben.

- Itt tartjuk a borokat és a mézsört.
- Látom - felelte a hercegnő unott tekintetét végighordozva a fal mellett sorakozó hordókon. A cselédlány bekapta az almacsutkát, szárastul, mindenestül.
- Ez a ház bűzlik - mondta a hercegnő. - Az udvarra mennék.

Murdra a dupla szárnyú ajtóhoz sietett és meglökte. Nyugtalanító csend járta át odakint az áthatolhatatlan sötétséget. Csupán a részeg ordítozás hallatszott, amit a vastag falak alig engedtek kiszűrődni. Még az ökrök sem neszeltek az istállóban. Murdra bőre lúdbőrzött. Reszketett, bár az éjszakai levegő langyos volt.

- Mire vársz? - siettette a hercegnő. Murdra kilépett az udvarra. Nem akarta, hogy a nemes hölgy azt gondolja róla, nyúlszívű. Valami kék csillogott a fáklya fényében.

- Mi az? - kérdezte a cselédlány kirohanva a pincéből. Murdra követte őt.
- Egy kesztyű - mondta a szolgálólány. Murdra is látta már. Az udvar közepén hevert, a zafírok most a fáklya fényében ragyogtak. A földön egy sötét árnyékot látva Murdra megborzongott. Vér! Gyomra összeszorult, még egy lépést tett előre, majd megtorpant. A kesztyűből törött csont szilánkos vége meredt ki. A király lánya zihálva kezdte:
- Ez...?
- Grom keze - suttogta a szolgálólány. Kiköpte az almacsutkát és kihúzta tőrét. A nemes hölgy felsikoltott. Még a fáklya meleg fényégen is olyan sápadt volt, mint a halotti lepel. Ajkai remegtek. Mély morgás hallatszott Murdra háta mögül. Megfordult.

Két ragyogó szem tűnt elő a borospince melletti sötétségből, majd egy hatalmas fej kúszott a fáklya fénykörébe. Nyál csöpögött az árnyékfutó pofjából; nyál és vér. Murdra szíve megállt egy pillanatra.

- Vissza - kiáltotta elcsukló hangon. A szolgálólány egy kiáltással előrelendült.
- Setarrifért!

Murdra villámgyorsan reagált, megragadta a lány karját és a háta mögé rántotta. A hercegnőbe belebotolva Karella elveszítette egyensúlyát, s mindkét lány elesett. Most Murdra egymaga állt a lányok és a szörny között. A szörnyeteg fejét bámulva azon töprengett, mi az ördögért avatkozott közbe ahelyett, hogy a saját életét mentené. Az árnyékfutó lenézett, gonosz vicsorral méregetve őt.

- Ne mozdulj! - kiáltotta Belgor. Az árnyékfutó odakapta fejét. Belgor a trágyadomb felé rohant, felkapta a vasvillát, másik kezében vadul lóbálta a fáklyát. Az árnyékfutó ugrott, majd Murdra és a kétszárnyú ajtó közt ért földet. Tekintetével Belgort követte. Murdra ki tudta venni vastag bundája alatt a megfeszülő izmokat.

Belgor a szörnyre rontott.

Az árnyékfutó leszegte fejét. Belgor ordított. A vasvilla visszapattant szarváról felöklelve Belgort, aki így a levegőbe emelkedett. Ráesett a csűr tetejére, s Belgor eszméletlen teste lezuhant a földre. Murdra látta, hogy férje tehetetlenül hever, lábai teste alá szorultak. Aztán az udvar megtelt fáklyákkal, emberekkel és kardokkal. Valaki keményen megtaszította, mire Murdra elesett.

A király egyik embere az árnyékfutó feje elé vetette magát, s csapásra emelte kardját. A szörnyű fej előrelendült, s a férfi lábába mélyesztette fogait. A kardforgató felüvöltött, ahogy a bestia felkapta és megrázta fejét. A láb megadta magát, és a sikoltó harcos nekiesett két bajtársának, akik kivont karddal rohantak előre. Egy negyedik kardforgató megragadva a lehetőséget kardját két kézzel tövig döfte a bestia horpaszába, ám a szörny hihetetlen gyorsasággal megfordult és szarvával a katona mellkasába öklelt. A levegő sziszegve távozott tüdejéből és Murdra hallotta a törő bordák reccsenését. Bukfencezve repült, végül összerogyva ért földet.

Azután a király viharzott ki az ajtón aranyozott páncéljában, nehéz buzogánnyal a kezében. Az árnyékfutó előrelendült, szarv a páncél ellen. Állkapcsa összecsattant, de a király ügyesen félreugrott, szemében a düh méltó párja volt az árnyékfutó tombolásának. Egy nyíl suhant el, épphogy eltévesztve az árnyékfutó fejét. A szörny közeledett a királyhoz hátrálásra késztetve őt. Egy második nyíl hasította át a sötétséget, s ez már belefúródott a bestia szemébe. A király meglátta a lehetőséget - ahogy a szörnyeteg a fájdalomtól felüvöltött, gyorsan a vak oldalához ugrott, s lesújtott buzogányával a kemény koponyára. Egyszer, kétszer, újra meg újra, míg végül a sarkán megperdülve egy utolsó, nagy erejű csapást mért rá. Az árnyékfutó összerogyott. A király emberei előrenyomultak átdöfve az állat húsát, míg az felemelkedett, s egy végső, velőtrázó üvöltéssel kilehelte lelkét.

Ethorn elfordult a szörny tetemétől és Murdrához lépett, kezéért nyúlt.

- Te és a férjed - megmentettétek a lányaim életét.
- Lányaid? - motyogta Murdra kábultan az előtte lezajlott eseményektől. Karellára nézett, aki már talpon volt.
- Minden tiszteletem a tiétek.

Murdra megtörölte kezét kötényében és elfogadta a király kezét.

- A... a férjem - hebegte, miközben Ethorn felsegítette őt. A király szomorúan elnézett a csűr irányába.
- Saját gyógyítóim fogják őt ápolni - mondta. - És csak a legjobbak állnak az én szolgálatomban.

Fordította: Ardea