13. rész: Az önkéntesek - 1. rész

- Csálé - kiáltott fel Murdra a galéria irányába, miközben magában morgott. A favágók jobb munkát végeztek vóna - döbbent rá, de a halászok olcsóbban dolgoztak. Azt kapod, amit megfizetsz!
- Biztos? - kérdezte Lorn. Épp most készült beverni egy szöget.
- Sokkal lejjebb van a bal oldala. Akárki fajankó is láthassa!
Lorn visszarakta kalapácsát az övébe.
- Jóvan - sóhajtotta. - Hiulad: tarcsad kicsit magasabbra, hallod?
Hiulad arca, ami már eddig is mélyvörös volt az erőlködéstől, most lilás árnyalatot öltött. Egy mordulás kíséretében megemelte a korlátot egy kézfejnyivel magasabbra.
- Így jó? - nyögte. Murdra összeráncolta homlokát.
- Kinyithatod ám a szájadat, tudod-e - morogta Grangar felé, aki a közelében ült, a mézsörét szürcsölte önelégült vigyorral a képén.

- Nem mondok én semmit! Nem kellett a mi segítségünk, úgyhogy ráhagyjuk a halászokra a munkát. Mi csak nézelődni jöttünk.
Az asztalánál ülő favágók felemelték kupáikat és felnevettek. Zavarában Murdra ide-oda tologatta nyálát a szájában.
- Túl magas lesz az, barátom - szólalt meg egy hang mögötte.
Murdra mogorván megfordult, majd elállt a lélegzete. Pont mint egy démon - gondolta. Az idegen arcát tetoválások csúfították el, de tekintete barátságos volt, hangja lágy. Murdra az övébe dugott buzogányt bámulta. Biztosan a borospincén át gyütt be. Be kőne zárni azt az átkozott ajtót!
A tetovált fickó Hiuladra mutatott.
- Egy kicsit alacsonyabbra, barátom - mondta. - De csak egy kicsit.
Minden kiejtett szó után Murdra mocsári kender szagát érezte. Visszafordult a galéria felé, rásandított a korlátra, majd így kiáltott:
- Úgy jó!
Hiulad nyögve egy ujjnyival lejjebb engedte a korlátot.
- Megteszi - mondta az idegen. Murdra elégedett morranással vette tudomásul, hogy Lorn beveri az első szöget.
- Akarsz valamit enni, he? - kérdezte az idegent. - Van egy kis halunk meg krumplink készen.
- A burgonya jól hangzik - felelte az idegen barátságos mosollyal. - De a halból nem kérek.
- Ahogy tetszik - dörmögte Murdra. - Csak üljé' le egy asztalhoz. Hozom az ételt.
Az emeletről további kalapálás hallatszott. Murdra betrappolt a konyhába és felkapott egy fatálat a pultról. Amikor visszanézett az ivóba, az idegen a favágók mellett állt.
- Szabad ez a hely? - kérdezte.
A favágók bizalmatlanul nézték őt, megbámulva az arcát borító tetoválásokat. Egy perc múlva Grengar megtörte a csendet.
- Beliarra mondom, ki vagy te?
- A nevem Lester, barátom - az idegen leült Grengar mellé. - Tooshoo-ból jöttem. Nem a fától... Van egy kunyhóm a mocsárban. Az egyik barátom mondta, hogy itt találkozna velem. Talán ismeritek őt - a neve Diego.
- Ja, találkoztunk már - mondta Grengar vonakodva. - Néhány napja. Mostan Stewarkban van.
- Hm - Lester tekintete csalódott volt.
Murdra visszadöcögött az asztalhoz.
- Visszagyün - morogta a gőzölgő tálat új vendége elé csapva. - Máma vagy hónap, aszonta.
- Akkor itt megvárom. Van szabad szobád?
Murdra szórakozottan bólintott. Hallotta, amint a halászok lefelé jönnek a lépcsőn.
- Kész vagyunk - mondta Lorn. Murdra felnézett a galériára. A korlát csak annyira volt egyenes, mint egy hegedű, épp mint újkorában. - Mindkettőnknek jól jönne egy csésze...
Lorn hangja elhalt. Átnézett Murdra válla fölött, ki az ablakon.
- Katonák - nyögte.

Legalább egy tucat ember volt az udvaron, egyforma setarrifi páncélba öltözve, kardot és pajzsot viselve a hátukon.
- Ezüsttóról jöttek - morogta Grengar. - Mit csinálnak ezek itten?
- Ööö - Hiulad hangot adott véleményének. - Tán Stewarkban vótak a Báróná'. Mostan meg éhesek meg szomjasak.
Néhány katona már az ajtó felé tartott. Murdra a pulthoz sietett és kitöltött néhány korsó mézsört. A katonáknak mindig az kell: sör, sör és még több sör. Hátul még több katonát látott, közel a nyitott konyhaajtóhoz. Hányan vannak ezek? - gondolta Murdra. - Nincs elég hely az udvaron? Az ivó ajtaja kinyílt. Egy aranyozott mellvértet viselő méltóságteljes setarrifi lépte át a küszöböt. Néhány embere ellépett mellette és habozás nélkül az emeletre indultak. A többiek a tisztjük mellett maradtak. A setarrifi ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel körülnézett az ivóban.
- Isztok? A nap közepén? - mennydörögte. - Hát nincs dolgotok?!

- Favágók vagyunk, meg halászok, és csak harapunk valamit - mondta Grengar óvatosan.
A tiszt az emberi felé pillantott.
- Tíz ember eszik egyetlen tálból? Stewark bárója fösvényebb, mint gondoltam!
A mögötte álló katonák hahotázásban törtek ki, s a tiszt csatlakozott hozzájuk. Majd hirtelen abbahagyta a nevetést és egyenesen Grengar szemébe nézett.
- Én azt mondom: egy csapat lusta disznó vagytok és szégyellnetek kellene magatokat!
A halászok és a favágók csöndben maradtak, s lesütötték szemüket, de Lester csak elgondolkozott, valamit a szájába vett, és rágni kezdte.
- Látom, legalább tudjátok, hogyan kell szégyellni magatokat - folytatta a tiszt. - De szerencsétek van! Remek lehetőséget kínálhatok nektek, hogy lemossátok magatokról a szégyent. A király bátor embereket keres, önkénteseket a myrtanaiak leverésére a Thorniara-szorosnál - Hiulad felé lépett. - Mit szóltok?
- Ööö - hebegte Hiulad, lassan és nehézkesen, ahogy szokta. - Ez... jól hangzik?
- Na, ez a beszéd! Mi a neved, fiú?
- 'iulad lennék, a halász.
A tiszt a válla felett az embereire nézett.
- Jegyezzétek le: Yoolud, egy halász Stewarkból önként vállalkozott a király szolgálatára a harcmezőn.
- He? - hebegte újra Hiulad, de a tiszt rá se hederített.

- Még valaki?
Grengar lassan felemelkedett a székéről.
- Te? - vakkantotta a tiszt.
Grengar megrázta fejét.
- Én favágó vagyok. Nem t'ok semmit se a katonásdiról.
- Majd megtanulod - a tiszt az emberei felé lökte Grengart. - Te velünk jössz.
Tekintete Lesterre vándorolt.
- Úgy nézel ki, mint valami fekete mágus - mondta. - Tudsz varázsolni?
- Nem.
- Tudsz harcolni?
- Alig.
- Pedig elég nagydarab buzogányod van - szurkálódott a tiszt.
- Az, barátom, csupán az elrettentés kedvéért van - mondta Lester nyugodtan. - Nincs szükségem rá.
A tiszt felnevetett és megragadta Lestert, a nehéz kesztyű belevájt a férfi vállába.
- Gyere - dörmögte. - Majd mi megmutatjuk, hogyan bánj a buzogánnyal.
Lester, aki láthatóan felismerte, hogy nem fogják őt elengedni, felállt.
- Ha muszáj - mondta.
- Muszáj - morogta a tiszt elhúzva őt az asztaltól.

- Senki sincs idefent, uram! - kiáltott egy katona a galériáról.
- Kár - a tiszt az utolsó emberre is rámutatott. - Hozzátok mind. Az asszonyt hagyjátok - nincs haszna a harcmezőn.
A setarrifi katonák előre léptek és megragadták az utolsó embert a karjánál fogva. A tiszt az ajtó felé lökte Lestert, továbbra is szorosan fogva vállát. Lester nem állt ellen. Csak forgatta szemét és tovább rágott bőszen, buzogánya pedig tehetetlenül himbálódzott övén.
Lorn nem akart csendben velük menni. Kitépte magát a katona markából és a konyhaajtó felé iramodott. Feleddel - gondolta Murdra. Az ajtónál álló katonák széles vigyorral a képükön várták a fickót.
- Nyugi fiú! - az egyikük behúzott páncélos öklével Lorn gyomrába, hogy a halász felbukott, s arccal egyenesen a katona mellvértjének esett. A katona hagyta, hogy lélegzethez jusson, majd visszavonszolta a konyhába, onnan ki az udvarra.
Az ajtó hangosan becsapódott.
Az ivó elcsendesedett és kiürült Murdra előtt. Az udvarról még mindig hallatszottak a mérges kiáltások.
Legalább a korlátot megjavították - gondolta Murdra. Írótollat és tintatartót szedett elő a pult alól. Amikor a zaj teljesen elhalt, pontosan lejegyezte, mivel tartoztak neki az emberek, az utolsó rézgarasig.

Megjegyzés a képekhez
Az ember, aki sohasem húzza elő a fegyverét: Lester, a négy barát egyike, akit jól ismerünk már a Gothic előző részeiből.
A grafikus művészek és 3D modellezők több fázisban keltik életre a karaktereket.

Fordította: Ardea