12. rész: A Véres Viperák

Murdra épp most szabadult meg a vacsorája maradékától, ami még a gyomrában volt, miközben visszafelé sietett a raktár barlangból Rauterrel. Most ott állt a konyhában, hónalja úszott az izzadtságban, nyelvén az epe keserű íze, s ő a faláb után tapogatózott, melyet mindig kéznél tartott Belgor halála óta, mindjárt a levesestál mellett. Remegő ujjakkal ragadta meg a lábat, de az nem nyugtatta meg az idegeit. Jönnek - gondolta újra meg újra. Képzeletében a Széthasított Szűz máris egy füstölgő romhalmaz volt, s Belgor lába is porrá égett. Nem - morogta elszántan Murdra a mellkasára szorítva a falábat. Soha többé nem engedem el - esküdött meg magában. Semmi esetre se! Még szorosabban markolta a lábat és tekintete végigfutott a helyiségen.

A vendégek a tenger felé néző ablak előtt gyűltek össze, orrukat rányomták az ablaküvegre, s hangosan vitatkoztak, ahogy szemüket meresztgették, hogy kivegyenek néhány halvány körvonalat a ködben.
- Vitorlák!
- Hol?
- Ott! Legalább tíz!
- Én nem látok vitorlákat!
- Vak vagy?
- Azok? Azok fák!
- Már csak meg tudok különböztetni egy vitorlát a fától, te mamlasz!
- Ezzel nem jutunk semmire! - Rauter hangja megszakította a beszélgetést. - Az az átkozott köd nyugtalanít minket, igaz? El kell oltanunk a fényeket. Nem találnak meg minket, ha nem égnek a fények!
Egyetértő morgás jött a tömeg felől, s a vendégek sietve eloltottak minden fáklyát és gyertyát, amit csak elértek.
- Miért ne hagyhatnánk égve a fényeket? - Murdra nem ismerte fel a hangot. Egy idegen ült a bejárat mellett, nem messze a pulttól. Észre se vette őt korábban. Széles ingujjú fehér inget viselt egy sima bőrzeke alatt, és őszülő haját copfba fogta össze. Előtte az asztalon egy szablya hevert díszes hüvelyében.
Pont ez kellett nekem - gondolta Murdra. - Egy kalóz. Rauter megállt a kalóz asztalánál.
- Jönnek a myrtanaiak - magyarázta. - Meg kell védenünk magunkat, nem igaz?
- A sötétben ücsörögve?
- Nem találják meg a Széthasított Szüzet, ha így teszünk!
A kalóz felvonta szemöldökét.
- Ha a myrtanaiak valóban odakint vannak, már tudnak a fogadóról és arról is, hol találják. És ha nem lelik meg ma éjjel, majd meglelik holnap.
- Ördög és pokol, igazad van - átkozódott Rauter. - Akkor mit tegyünk?
- Semmit - felelte a kalóz.
- Semmit? Fel fognak minket aprítani!
- Nem vagytok katonák - replikázott a kalóz. - A lovagok fölényesen kioktatnak majd benneteket Innosról, meg a rend kiválóságáról, de nem fognak megölni benneteket.
- Én nem ezt hallottam - dörmögte Grengar. A közelükben ácsorgott idegesen markolászva favágó fejszéjét.
- Haszontalan szóbeszéd - vágta rá a kalóz.
Grengar megpróbált válaszolni, de valaki lepisszegte őt.
- Lépteket hallok az udvar felől!
- A myrtanaiak!
Jönnek!
- Azok nem a myrtanaiak - mondta a kalóz. - Hanem egy barát.
- Honnan tudhatnád? - morogta Granger gyanakvással a hangjában.
- Nagyon régóta ismerjük már egymást, ő meg én - felelte a kalóz. - Ismerem a lépteit.
- Hazudsz - sziszegte Grengar. - Egy kém - az vagy! A myrtanaiak kezére akarsz minket adni, de minket, stewarki favágókat nem szedsz rá!
Felemelte fejszéjét és megvetette lábát az ajtó előtt. Az idegen szemét forgatta és megrázta fejét, de nem nyúlt a szablyája felé. Mindenki Grangart figyelte. Murdra észrevette, hogy remeg a karja.
Az ajtó kivágódott.

Innos ments meg minket - gondolta Murdra mellkasához szorítva a falábat. Egy sötét bőrű harcos hullámzó izmokkal átlépett a küszöbön. Gömbölyű vas vállvédőkkel megerősített nehéz bőr páncélt viselt, amely meztelenül hagyta erős karjait. Egy hatalmas, kétfejű csatabárd nyele nyúlt túl válla felett. Murdra már látott egy sötét harcos korábban, de annak nem volt ilyen hatalmas fejsze a hátán; vagy - ami azt illeti - vértől csöpögő vas páncélkesztyű a kezében.
Grengar állta a sarat. A sötét harcos megtorpant. Szemöldökét összeráncolva kíváncsi pillantást küldött a favágó meg a kezében lévő fejszéje felé.
- Mi az? - kérdezte nyugodtan a fegyverre mutatva.
- Aaaz aaz... én fejszém - dadogta Grengar.
A sötét harcos felnevetett.
- Az inkább csak egy szekerce, fiam - hüvelykujjával a válla fölé bökött. - Na ez egy fejsze!
Több figyelemre nem méltatva a favágót elsétált Grengar mellett és az idegen asztala felé tarott. Grengar karja elernyedt. Követte a sötét harcost a tekintetével tehetetlen arckifejezést öltve. Izzadtság gyöngyözött homlokán.
- Tessék - mondta a sötét harcos a páncélkesztyűt az asztalra lökve. Egy kígyó volt festve a vas burkolatra, vörös, mint a kesztyűből kiszivárgó vér. A kalóz vetett egy pillantást a jelképre.
- Véres Viperák - mondta.
- És vagy két tucat - erősítette meg a sötét harcos. - Csónakkal érkeztek, odalenn a parton kötöttek ki. Elkaptam az egyik felderítőjüket, amint erőszakoskodott néhány lánnyal.
- Jilvie? - kérdezte Rauter aggodalommal az arcán.
- Honnan tudhatnám? - dörmögte a sötét harcos. - Hányt, amikor lecsaptam a fickó kezét, aztán eltűnt a ködben.
- Ezek a Véres Viperák myrtanaiak, ugye? - kérdezte Rauter.
A kalóz bólintott.
- Zsoldosok. Drurhang emberei - mondta. - Zsoldosok... kétes hírnévvel.
- Hogy érted ezt? - kérdezte Grengar.

A sötét harcos rábámult a válla fölött.
- Itt az ideje, hogy megmutasd, mire vagy képes azzal is szekercével, fiam - mondta röviden. Ellépett az asztaltól és elindult a lépcső felé.
- Üdvözöljük őket kellő módon, barátom - kiáltotta utána a kalóz - de ezúttal várd meg, míg néhányan összegyűlnek itt az ivóban!
- Jó, jó - morogta a sötét harcos a lépcsőn lépkedve. - Jó, jó.
Eltűnt a sarkon, de Murdra még mindig hallotta nehéz lépteit a galérián. Egy hangos reccsenés hallatszott közvetlenül a feje felett, majd egy másik. Ez szétszedi nekem a korlátot, a kutya - gondolta Murdra mogorván bámulva a faszilánkot, ami a pultra hullott.
- Nem kerülhetjük el a harcot, igaz? - kérdezte Rauter.
- Így van - mondta a kalóz. - Ha bárkinek van egy íja, jobb lesz, ha felmegy az erkélyre, hogy onnan lőhessen az udvarra. A többieknek el kellene rejtőzniük az istállóban, és hátulról rátámadni a Véres Viperákra. De várjatok, amíg meghalljátok, hogy a barátom összezúz néhány koponyát. Az lesz a jelünk.
Az emberek elhagyták az asztalokat. Néhányan követték a sötét harcost az emeletre, mások pedig az istállóba mentek. Csak Murdra és Rauter maradtak ott. A kalóz felállt megragadva a szablyáját.
- És veled mi lesz? - kérdezte Rautert.
- Én fedezlek téged - mondta Ruater. - Szemmel tartom a konyhaajtót. Ha valaki be meri tolni oda a ronda képét, nyomban odacsapok.
A kalóz bólintott.
- És te? - kérdezte Murdrát.
- Én a pult mögött maradok - felelte elszántan.
A kalóz megvonta a vállát, majd megfordult és az ivó végében lévő borospince felé indult. Murdra nehéz puffanást hallott. Most reteszelte el az udvarra vezető duplaszárnyú ajtót. Rauter a konyhaajtóhoz sétált, elfordította a kulcsot a zárban és ellenőrizte, hogy biztosan zárva van-e.
- Ne aggódj - mondta, majd odaállt az asszonyhoz a pult mögé.

Örökkévalóságnak tűnő percek múltán Murdra lépteket hallott az udvar felől és fegyverek halk csörgését. Rauter lekuporodott a pult mögé.
- Jobb, ha fedezékbe húzódsz - suttogta, de Murdra makacsul maradt, ahol volt. Látni akarta, mi történik az ivóban. Aztán már túl késő volt, hogy meggondolja magát - az ajtó hangos robajjal kivágódott és egy tucat zsoldos rontott be a helyiségbe, mind vérvörös kígyó jelképét viselték a mellvértjükön. Kettőnél felajzott számszeríj volt; a többieknél kardok és buzogányok. Az egyikük vigyorogva Murdra felé fordult.
- Hé, Tock - gúnyolódott - nézd csak meg ezt! Ez még rondább, mint az utolsó nőd! - Kackiásan, nevetve sétált a pulthoz és Murdra fölé tornyosult.
- Senki sincs itt, mi? - kérdezte lefitymálóan. Murdra kapkodva megrázta fejét. A zsoldos ismét felnevetett és a padlóra köpött. - Oh, hát akkor kifüstöljük őket. Mindössze egy kis tűz kell ide.
Hirtelen kinyúlt és megragadta Murdrát a torkánál fogva.
- Láttál egy fekete bőrű ronda fattyút jókora fejszével errefelé kószálni? Vagy egy kicicomázott piperkőcöt?
Murdra nem felelt. Levegőért küzdött.
- Gyerünk - ki vele! Tán még ezt a nyomorult kunyhódat is meghagyjuk!
A zsoldos lazított szorításán, és Murdra levegőért kapkodva köhögött. A feje felett gyors és nehéz lépteket hallott, melyet hangos reccsenés és a szilánkokra hasadó fa hangja követett.
A nehéz korlát rádőlt a tömegre. A vezetőjüket pontosan a fején találta el, arccal nekilökve őt a pultnak. A számszeríjászok megzavarodva lőtték ki tüskéiket, de semmit sem találtak el. A sötét harcos vad üvöltéssel vetette le magát a galériáról letaglózva egy másik embert fejszéje suhintásával.
- Gorn vagyok! - mennydörögte fejszéjét felemelve. - Ki akar játszani?
Az előtte álló zsoldosnak nem volt ideje válaszolni. Megpróbálta felkapni pajzsát, de túl lassú volt. A fejsze zengve eltalálta sisakját félrelökve őt. A csapat többi tagja sietve visszavonult egyenesen a borospince ajtaja felé, ahol a kalóz szablyájával találták szembe magukat. Eközben Rauter előugrott a pult mögül és megmártotta kardját egy zsoldos nyakában, aki megpróbált megszabadulni a rázuhant korláttól.
- Imádom ezt a ramazurit! - bömbölte a sötét harcos, miközben lecsapott ellenségeire.

További kiáltások és fegyvercsörgés hallatszott az udvarról. Murdra a zsoldost bámulta, akinek a vonagló teste ráhanyatlott a pultra, és a pépes masszát, ami nemrég még a fickó fejében volt. Megint érezte, hogy az epe feltörni készül torkán. Ki kell jutnom innét - gondolta a konyhaajtóhoz sietve és a zárral küszködve. Amint kinyitotta az ajtót, egy homályos alak rárontott a ködből. Murdra meglendítette a falábat eltalálva támadója sisakját. Az megtántorodott és Murdra újra megütötte, ezúttal pont az orrát kapta el. A zsoldos térdre esett, vérzett, s próbált tekintetével Murdrára összpontosítani. Az asszony összegyűjtötte minden erejét egyetlen utolsó csapás erejéig, de támadója megragadta a faláb bőrpántjait és kitépte markából. Murdra kimenekült a konyhaajtón, fel a Széthasított Szűz mögött vezető úton. Visszanézve alig tudta kivenni a fogadó fakerítését, és a csata tompa zaja lassan elenyészett a távolban. Amikor megállt, hogy szusszanjon egyet, a felismerés szíven ütötte őt - elveszítette Belgor lábát. Eltűnt. Örökre - gondolta keserűen. És én meg akartam menteni. Most már túl késő volt: a háta mögött lépéseket hallott és mérges átkozódást. Utánam jött! - gondolta Murdra letérve az ösvényről. Felsietett a dombon az erdő felé, és hamarosan el is érte az első fákat.
Amint elfutott egy nagy szikla mellett, valaki megragadta őt és lerántotta a földre. Megpróbált kiáltani, de egy erős kéz befogta a száját. Amint riadt tekintete kiélesedett, Craglan ismerős arca öltött formát előtte. A kószák vezetője ajkai elé emelte ujját. Hallotta az ágak recsegését kissé lejjebb, aztán a ködfolt elúszott felfedve üldözőjét. Craglan elvette ujját ajkai elől és a zsoldosra mutatott. Nyilak sziszegése hasított az éjszakába, aztán csönd lett. A férfi megtántorodott, elbukott, majd legurult a dombon. Craglan elvette kezét Murdra szája elől.
- Többen is voltak a nyomodban? - suttogta.
- Nem t'om - nyögte Murdra. Üldözésre utaló jelekre figyelt, de csupán távoli kiáltásokat hallott.
- Eltűnt. Örökre! - kiáltott fel.
- Mi tűnt el? - kérdezte Craglan.
- Belgor lába - zokogta Murdra. - Elejtettem a konyhában. Meg akartam menteni, megesküdtem, hogy megteszem és most együtt fog elégni a Szűzzel!
- Nem hiszem - felelte Craglan, miközben felemelkedett. - Hallgasd csak!
Nevetés hangjait hozta fel a szél a fogadóból. A harcnak vége volt. Murdra talpra küzdötte magát és visszasietett, le a dombon. Ahogy átlépett a konyhaajtón, a kalózt ott találta a pult mögött ácsorogva. Belgor lábát vizsgálgatta.
- Ez a tied, nem? - kérdezte. Murdra bólintott, ellenállva a vágynak, hogy kikapja a férfi kezéből. - Lenyűgöző mestermunka - mondta elismerő bólintással átadva az asszonynak a lábat. Minden vágás és rovátka ott volt, ahol lennie kellett.
- Ethorn király rendelte el az elkészítését. Az utolsó férjemé' vót - mondta.
- Értem.
Az asszony kinyújtotta a kezét: - Murdra vagyok.
- Diego - mondta a kalóz és kezet ráztak.

Fordította: Ardea